Teaházi pszichológus


AZ MEG MI FÁN TEREM?

A 2000-es évek közepétől dolgoztam már pszichológusként, úgy, ahogyan mások is, egy rendelőben a négy fal között. Ahogy ott ültem, sokszor éreztem úgy, hogy ezek a falak amennyire a biztonság, az intimitás érzetét kelthetik, épp annyira szigetelhetnek el a külvilágtól, tarthatnak távol a valóságtól, attól, ahol az események valóban zajlanak, és ahol a problémáink gyökereznek, és ahol azok gyógyulhatnak. A négy fal, akár egy doboz vett körbe engem és a klienseimet is. Rendszeresen tapasztaltam ennek a mesterséges környezetnek a megnyílásra, a gyengeségek, a fájdalmak, a traumák őszinte feltárására gyakorolt fékező, adott esetben bénító hatását. Lassan érlelődött bennem a gondolat, hogy jó lenne kilépni a „dobozból”…
Pontosan 2012-ben lépett az életembe a tea. Ekkor találkoztam először a teázással olyan értelemben, amely túlmutat a tea ízletes szomjoltóként való fogyasztásán. Akkoriban Torontóban éltem, ahol rengeteget hallottam a tea  egészségre gyakorolt jótékony hatásáról, kiváltképp a matcháéról. Érdekelt a dolog, ezért belevetettem magam a témába: olvastam a teafajtákról, a termőterületekről, az élettani hatásairól, de a teázás kultúrájáról is. Megittam életem első matcha teáját is. Ekkor vette kezdetét az a szerelem, amely a mai napig a matchához és a japán teákhoz fűződik. A torontói teafesztiválon való részvétel pedig még inkább kitágította a tea világára nyíló perspektívámat, amely egyre fényesebben világította be azt az utat, amelyen a jövőben személyesen és szakmailag is haladni szerettem volna…
Éreztem, hogy helye és létjogosultsága van a teának a pszichológusi munkámban. Hogy miért? Mert számtalan pozitív hatással bír a szervezetünkre, köszönhetően annak a  nagyjából 500 féle tápanyagnak és gyógyhatású vegyületnek, amely megtalálható benne. Ezek a vegyületek képesek semlegesíteni a rákkeltő szabadgyököket, jótékony hatással vannak szívünkre és ereinkre, lassítják az öregedés folyamatát, és még hosszan folytathatnám a sort. De ami engem leginkább megérintett és megérint a mai napig is a sok pozitív tapasztalat mellett, az a nyugalom és boldogság érzés, amelyet teázás közben és után élek át. Ha tudományos magyarázatot szeretnénk adni erre, akkor ez az ún. L-theanin nevű aminosavnak köszönhető, amely csökkenti a szorongás-szintet, és relaxált elmeállapotot hoz létre. Azonban ennél sokkal többről van szó. Magáról a teázás szertartásáról. Arról az énidőről, amelyet magamra szánok, amikor kiválasztom az aznapi teámat és a megfelelő módon elkészítem, majd elfogyasztom azt, bevonva az összes érzékszervemet: gyönyörködöm a látványában, érzem az illatát, a csésze tapintását, hallom a tea csobogását, amint kitöltöm, és felfedezem ízének mélységeit. Innentől kezdve már nemcsak a teában található hatóanyagokról van szó, hanem egyfajta meditációról, amikor megmártózom a jelenben: az itt és mostban vagyok. 

Ezen tapasztalatok után szinte önkéntelenül adódott, hogy kilépjek a „dobozból”, és ezt a lépést összekössem a teával. Semmi esetre sem szerettem volna a rendelőmet teaszobává átalakítani, és így folytatni a pszichológusi munkát. Hiszen ettől a „doboz” még doboz marad. Szerettem volna az egész tanácsadási folyamatot a való világ történései közé kihelyezni. Ahol nem izoláltan folyik a munka (és a teavíz), hanem integráltan, a mindennapi élet realitásába ágyazva. Ehhez helyszínül egy teaházat választottam. Egy olyan helyet, ahol nyugodtan és elmélyülten lehet beszélgetni egy csésze tea mellett, de mégis közösségben, másokkal körülvéve. A rendelővel ellentétben ez egyfajta könnyedséget (de nem felületességet) kölcsönöz a szituációnak. Azáltal, hogy a tanácsadási folyamattal kiléptem a szokásos „dobozból”, ez a kliensnek is katalizátora lehet abban, hogy ő is kilépjen a sajátjából. 

Némelyekben felmerülhet a kérdés: „Mi van, ha meghallják mások, amint a problémáimról beszélek, netán meglátják, hogy sírok? Kényelmetlenül érezhetem magam.” Valóban, ez előfordulhat! De biztosan mindenki átélt már olyan szituációt, amikor valakivel nyilvános helyen találkozott, és valamilyen nehézségről vagy drámai helyzetről beszélgettek, netán valaki még el is sírta magát. Hogyan reagált erre a környezet? Valószínűleg, sehogy, vagy nagyon tapintatosan, esetleg egy együttérző pillantással. Egy ilyen helyzetben akár közösséget is megélhetünk vadidegenekkel, felfedezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül, az én könnyeim a tieid is lehetnének. És ez a lényeg! Nem vagyunk egyedül és izoláltan egymástól. Nem kell elrejtőznünk! Tiszteletet tanúsíthatunk mások felé, és kérhetünk saját magunknak. 
Minden gondolat, félelem, amely egy ilyen nyilvános közegben történő tanácsadással kapcsolatban felmerülhet bennünk, sohasem csak erre a speciális helyzetre vonatkozik. Olyan elakadásokra utalhatnak, amelyeket egy ilyen különleges szituáció felszínre hozhat, hogy végre megmutathassák magukat, figyelmet és tiszteletet követelve. Épp ezért kilépve a steril rendelői közegből lehetőségünk adódik szembe nézni olyan problémákkal is, amelyek különben rejtve maradtak volna, vagy csak sokkal lassabban mutatkoznak meg. Teret adhatunk ezeknek az elakadásoknak, lehetőséget teremtve így feldolgozásuknak és gyógyulásuknak. Bár a környezet nem a szokásos, pszichológusként én ugyanúgy kísérem és támogatom a klienst és a folyamatot, mintha a rendelőben lennénk, beleértve a titoktartási kötelezettséget is. 
Megéri kilépni komfortzónánkból…